Az Otthon Segítünk Alapítvány segítségét először a harmadik lányom várandósságához kértem. Nagy megnyugvás volt a számomra, igazi kikapcsolódás, hogy a vizsgálatok idején Mariann várt a lánykámmal a váróban, és utána a játszótéren kirúghattunk a hámból. Mintha ezen alkalmakkor, egyik kedves barátnőmmel keríthettem volna alkalmat találkozni.
Másodszorra, mikor már Dalma lányom is megszületett érkezett az alapítványtól a segítő angyalunk, Marcsikánk. Mi már csak így hívjuk, mert nagyon kedves a szívünknek. (...) A sok türelem, figyelmes bátorítás, megértő megnyugtatás, lelassított. Megmutatta, hogy könyörtelen, teljesíthetetlen elvárásokat állítottam magamnak, ami felőrölt, és egyre erősítette a bűntudatot, és az elégedetlenkedést. Ráeszméltem, hogy elég egyszerűen letennem az elvárásaimat, a bűntudatomat. Azóta elindultam a türelem, és a megértés útján. Megértő, türelmes tudok lenni magammal, így a gyermekeimmel is. Van bátorságom a konyhába beengedni őket, és ennyivel boldoggá is teszem a lányaimat, hisz akkor még finomabb a süti, ha együtt sütjük. Lehetőséget találtam, hogy dicsérjem a gyermekeimet. Végre anya vagyok. Köszönöm.
Gondolataimba mélyedve toltam a babakocsit hazafelé, miután két nagyobb gyermekemet elvittem az óvodába és az iskolába. (...)Nyomasztott az otthonunkban lassan uralkodóvá váló rendetlenség. Mindig csodáltam és irigyeltem azokat, akikhez bármikor be lehet menni, és szuper rend és tisztaság fogad. Én sajnos nem ebbe a csoportba tartozom. Ismerősöm – aki egyébként öt gyermekes anyuka -, boldogan újságolja, hogy ő az Otthon Segítünk helyi vezetője. (...) Férjemnek elmeséltem a nagy lehetőséget. Egy dolgot kérdezett utána:„Mikor jönnek?” (...) Hetekig tépelődtem, próbáltam magamat utolérni a házimunkában, mígnem egy nap betelt a pohár. Félretettem a büszkeségemet és telefonáltam. (...) Eljött a várva várt nap. Kicsikém hamar összebarátkozott vele, nem tudom mitől féltem. Nekünk pedig be sem állt a szánk. Beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Nem sajnáltam rá az időt, mert tovább tart elolvasnom azt, amit ő néhány perc alatt elmesélt. Közben pedig kérdezte, hogy mit segítsen. Végül kiegyeztünk abban, hogy meghámozza az ebédhez a zöldségeket. (...) Most már büszkén mesélek ismerőseimnek az Alapítványról, és biztatom őket, hogy bátran kérjenek segítséget, mert én nem csak segítséget kaptam, hanem egy új barátot.
